Aki papagájt tart, az sose unatkozik és sosincs egyedül, mert azonnal egy falka részévé válik - még akkor is, ha csak egyetlen madarat tart, mert akkor ők ketten lesznek a falka. A papagájlét alapja a szociális interakció és a lét közösségben történő értelmezése. Erősen társadalmi természetűek ők, mely egy ember szempontjából sok áldozatot igényel. A gazdi szempontjából általában ott kezdődnek a papagájtartás nehézségei, amikor az újdonság varázsa múlni kezd és a helyét átveszi egy kevésbé érdekes, hétköznapi rutin-helyzet. Sokan ilyenkor szokták megbánni, hogy belevágtak.



A papagájtartás tehát egy kihívást is jelent, kell hozzá egy bizonyos fajta megszállottság. A papagájoknak azonban ma már nagy szükségük van az emberre, mert a veszélyeztett fajokból már sokkal több él emberi társaságban, mint amennyi a vadonban, az ő életük pedig az emberi tevékenység függvénye- az emberek pedig elviselik a papagájok sajátos problémáit és vad természetüket. Intelligenciájuk és szépségük végső soron a szabadságukba került.



Foglalkozásigényük hatalmas, valamit mindig csinálniuk kell, le kell kötniük magukat játékokkal, rágcsálással, mozgással, felfedezéssel, és ezek a tevékenységek nem ritkán bajba vagy veszélybe sodorják őket. A leglelkesebb madárrajongó gazdi sem látja már annyira aranyosnak a papagáját, amikor sokszorra is súlyos károkat okoz a lakás berendezési tárgyaiban, vagy minden összekoszol maga körül, persze tekintet nélkül arra, mennyibe is került, amit épp tönkretesz.



A hangjuk gyakran a szomszédokkal való konfliktusok egyik elsődleges forrása, de ha őket nem is, a gazdit sokszor idegesíti az állandó hangzavar, ami bizonyos fajtáknál korán reggel indul és csak késő este ér véget, menekvést még a letakarás sem jelent. A papagájokkal való élet az áldozatról is szól, de ezek a madarak önzetlenséget, együttérzést és türelmet tanítanak azoknak, akikkel együtt élnek. A csípések és a mérgelődések emlékeit mindig elfedik a kellemes pillanatok és az a rengeteg szeretet, amit egy ilyen madár adni képes.