A kézzel nevelt papagáj csecsemők nagyon barátságosak lesznek, újszülöttként megismerik és elfogadják az emberi társaságot és emellett a saját testvéreiket is megismerik és velük együtt sajátítják el a repülés tudományát. Minden nevelés ellenére is tudják, hogy ők papagájok, és az emberekhez is ennek megfelelően viszonyulnak. E tekintetben nagyon hasonlít azokhoz a vadon csapdába ejtett madarakhoz, amelyeket  a 70-es és 80-as években vadonvadon csapdába ejtettek csapdába a kereskedők, hogy aztán a kedvtelésből tartott állatok kereskedelmében értékesítsék őket. Ezeket a papagájokat aztán olyan módon importálták, hogy ne sérüljenek meg és ne is traumatizálják őket. Néhányuk később legyőzte a saját félelmét az emberek irányába, és csodálatos, intelligens, alkalmazkodó kísérő háziállattá vált.



Ez azonban felvet egy másik dolgot a háziállatok esetében is, amelyeket nem választottak el a szüleiktől korai szakaszban. Az ilyen, szüleik által felnevelt papagájok, amelyek biztonságos identitással rendelkeznek, sokkal kevésbé hajlamosak tolerálni az állattartók gondatlanságát vagy durva, hibás bánásmódját. Esetükben kevésbé valószínű az is, hogy neurotikussá vagy tolltépőssé váljanak a későbbiekben.



Ehelyett lázadhatnak, mérgesek lehetnek, vagy érzelmileg szélsőségesen reagálhatnak, mondván: "Nincs szükségem rád!". Ez egészséges reakció egy papagájtól. Ez előnyt jelent számukra az emberek gyakran zavaró, folyamatosan változó és néha felkavaró vagy ijesztő világában. Tehát úgy tűnik, hogy kétféle megközelítése lehet a kézi etetésnek.



1. a kényelmes módszer, a legkorábbi életkortól kezdve, a háziállat függőségét biztosító módszerrel, melynek következtében emberbarát és alázatos papagájt kapunk

2. a szülőktől csak későn elhúzott, már majdnem önálló papagáj kézi nevelésbe vétele, melynek célja, hogy megkönnyítse nekik a beilleszkedést az emberek világába anélkül, hogy megsemmisítenék az individualizmust és az egészséges papagáj-önbizalmat.